Emlékszem, mikor a régi, nyomógombos mobiltelefonom után szintet léptem és érintőképernyős (egyébként elárulom: androidos) készülékre váltottam. Lelkesen hallgattam mások élménybeszámolóit a letölthető applikációkról, nagy színes kijelzőkről, és az egyszerűségről. Amikor beüzemeltem a frissen megvásárolt, új mobilomat, első alkalommal csatlakoztam fel vele az internetre, beállítottam a fiókomat, a csalódásom szinte leírhatatlan volt. Még igazából pár perce volt a használatomban, de máris egy hatalmas rendetlenség fogadott. Előre telepített játékok, alkalmazások, amiket én nem is akartam, ezekhez egy órán keresztül csak a frissítések csordogáltak lefelé, nem beszélve arról, hogy máris heves üzengetésbe kezdett, különféle ablakok és figyelmeztetések ugrottak fel, hogy ezt és ezt állítsam még be, ki kell üríteni a cache-t, elfogyott a belső memória, töröljek valamit, és így tovább. Talán rosszul választottam, nem is ezt a telefont kellett volna megvennem? Erről hogyhogy nem szólt nekem előtte senki?

Emlékezzünk erre: gyakran egyáltalán nincsenek az orrunkra kötve a lényeges dolgok. Vásárolunk, feliratkozunk, kipróbálunk technológiákat, eszközöket, online szolgáltatásokat, azonban előre soha nem tudhatjuk, hogy ez mi mindennel fog járni a mindennapokban. Nem tudjuk, hogy naponta hány nyomulós hírlevelet kapunk ugyanattól a küldőtől, amire jóhiszeműen feliratkoztunk. Nem tudjuk, hogy az alkalmazás vagy eszköz, amit lelkesen használni kezdtünk, mikor, milyen és hányféle módon igyekszik majd elterelni a figyelmünket a későbbiekben. Nem ismerjük (gyakran ez üzleti titoknak is számít egyébként), hogy az online rendszerek és szolgáltatások fejlesztői hány olyan figyelemfenntartó opciót és emlékeztetőt építettek be, amelyeket kénytelenunk vagyunk fogadni, kezelni, esetleg törölni.

Viszont a jó hír az, hogy képesek lehetünk védekezni a folyamatos és érdekvezérelt elárasztás ellen. Felismerhetjük magunktól is azokat a mintákat, gyakori megoldásokat, amelyekkel minimalizálhatjuk a szennyeződést.

A leggyakoribb fő hibák és tévedések, amelyeket elkövetünk, ezek lennének:

1. Időhiány
2. Bizalom
3. Lelkesedés
4. Felhalmozás
5. Nosztalgia
6. Félelem
7. Nem tiszta célok

Most járjuk végig mindegyiket külön-külön is. Közben talán önmagunkra fogunk ismerni az egyes pontoknál, vagy ismerünk olyan személyt, akinél egyik-másik pont jelen van. Jó, ha ezeket időben azonosítani tudjuk.

Időhiány

Mi, emberek, sokszor abba a naiv hitbe ringatjuk magunkat, hogy az idő végtelen. Ez részben talán igaz is, de ha jobban belegondolunk, hogy életünk hány értékes perceit, óráit, napjait töltöttük el azzal, hogy a digitális világban mások vackait kezelgettük, akkor már nem annyira rózsás a helyzet. Sokszor ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy „majd lesz időnk” vagy éppen „holnap majd ráérek és megcsinálom”, azonban ez nem így van. Az idő érték, fogy, és sajnos nem termelhető újra. Senki nem adja vissza. Sem mások, sem a gyártók. Az idő legfeljebb optimalizálható. Azzal, ha egy fontos beállítást nem végzünk el az általunk használt rendszereken időben, az a későbbiekben többszörös, súlyos idő- és figyelemveszteséget fog jelenteni számunkra. Ez pedig megkárosít minket és nincs kompenzáció.

Bizalom

Valljuk be őszintén: időnként borzasztó erősen bízunk abban, ami a rendelkezésünkre áll, vagy könnyen és gyorsan hozzáférhető. Legyen az egy új szolgáltató, egy online platform, mobileszköz, vagy akár csak egy új munkaszervezési módszer. Úgy vagyunk drótozva, hogy egyből bízni kezdünk benne, hogy az majd kifogástalanul működni fog. Csalódások később érnek. Előbb-utóbb rájövünk, hogy a beállítási lehetőségeink, a kontroll gyakorlása nem egészen működik, ki lettünk zárva bizonyos opciókból, netán mindenkinek más a felhasználói szokása egy adott funkcióval kapcsolatban. Általában a bizalmat ki kell érdemelni, az adott dolognak előbb bizonytania kell, és a bizalmat valahogy meg is kell tudni tartani. Ha nem vagyunk szkeptikusak a kezdetektől fogva, és nem figyelünk alaposan oda az éppen zajló folyamatokra, hiányosságokra, akkor ez szintén megkeserítheti az életünket.

Lelkesedés

Egyesek lelkes korai befogadók (early adoptereknek is hívják őket, akik szinte azonnal rávetik magukat minden újra, kipróbálják, tesztelik az éppen piacra dobott termékeket és szolgáltatásokat), míg mások inkább bevárják a kezdeti tapasztalatokat, és csak utána döntenek arról, hogy szükségük van-e rá. A kezdeti lelkesedés általában rövid időn belül alább is hagy, előbukkannak a bosszantó hibák, kibújik a szög a zsákból, nincs elérhető frissítés, a fennálló és beazonosított problémákat a felhasználó nyakán maradnak. A lelkesedés általában jó dolognak számít, azonban van egy ennél is jobb: ha tovább tart. Vehetünk, előfizethetünk, kipróbálhatunk dolgokat, azonban a lelkesedésünket talán jobb visszafogni, ha az nem áll szinkronban a céljainkkal és bevált szokásainkkal. Olyankor menekülés van!

Felhalmozás

Életemben a hiányállapot meghatározó volt. Emiatt a „jó lesz ez még valamire” és az „eltesszük későbbre” meg a „semmit ki nem dobunk” üzenetek folyamatosan programozódtak belém. Mielőtt ezt a könyvet megírtam volna, sem a fizikai-tárgyi, sem a digitális minimalizmusról nem sokat tudtam. Mindenben az értéket láttam és kerestem. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy több írott CD-m, DVD-m, HDD-m van tele mindenféle dolgokkal, amiket folyamatosan vásároltam és írtam tele adatokkal, mint amennyire a valóságban szükségem lett volna. Nem állítom, hogy a felhalmozás rossz dolog. Tulajdonképpen most ennek köszönhető az, hogy a módszereimet megoszthatom, és nem ritkán tényleg kincsekre bukkanok, legyen az egy apró tárgy, vagy egy-egy külső merevlemez, partíciók, pendrive-ok tele értékes dokumentumokkal. Találkoztam olyan emberekkel is, akik mindent eldobáltak, szinte semmijük sem volt. Az is rendben van. Ez valahol az életmód kérdése is. Nem mindenki képes a minimalizmusra, vagy legalábbis nem feltétlenül kerülheti el, hogy nagy mennyiségben adatokat, dokumentumokat, üzeneteket tároljon. A lényeg, hogy ez összehangolható legyen az életvitellel, munkával, és természetesen a célokkal.

Nosztalgia

Ez nem is hiba, nem is tévedés annyira. Bevallom, nagyszerű érzés megnyitni egy régi, kedves levelet, amit életem adott szakaszában valamelyik fontos barátomtól kaptam. Jó ránézni az 5-10-20 évvel ezelőtti digitális fotókra, amelyeken még fiatalosabbnak és jelentősen fittebbnek néztünk ki. Jó látni, hogy a városban készített fényképen még állt az az öreg platánfa, amelyet tavalyelőtt már sajnos kivágtak. Borzongás jár át, mikor visszaolvasom egyik-másik régebbi írásomat, amely arról árulkodik, hogy miként gondolkodtam, vélekedtem egykor, milyen ügyek foglalkoztattak. Emberek vagyunk, emlékezőgépek. Eszembe jut a Fortepan története, és az a szomorú emlékem is, amikor a budapesti lomtalanításkor kidobott családi fényképeken tapostak a járókelők és a lomizók. A nosztalgia a vérünkben van, nehezen tudunk elszakadni tőle, hiszen emlékezni akarunk a „régi szép időkre”, amelyek már soha nem térnek vissza többé, és megismételhetetlenek. Míg vannak olyanok, akik szeretnek a múltban ragadni, eközben mások a jövőt építik belőle. Édesanyám nyugdíjasként pár éve új hobbit talált magának, a családfakutatásban leli örömét. Felemelő látni az örömét, amikor sikerül feltárnia a rokonságunk egyes, eddig ismeretlen ágait és elmondatlan történeteit. Nagybátyám egy szépen, történelmi háttérrel és illusztrációkkal ellátott könyvet ír az utódgenerációk, gyerekek, unokák, dédunokák  számára. A személyes visszaemlékezései és történetei sokkal értékesebbek, lebilincselőbbek, mint a hírportálok, kommentszekciók, e-mail fiókok napi lélektelen átpörgetése. A nosztalgia gyógyító és kreatív alkotó erejű is tud lenni. Ehhez azonban rendezett megőrzés és tárolás is kell, ugyanis semmiből nem lesz soha semmi. A történetekből viszont új energiák serkenhetnek, ami idővel értéket képez. Vannak viszont dolgok, amelyekhez nincs értelme ragaszkodni, felesleges megőrizni. A múltban ragadás, régi fájó emlékek felhalmozása, tárolása és visszanézegetése ritkán vezet előre. A fő kérdés: kell-e legyen digitális nyoma, és ha igen, mihez is akarunk kezdeni vele?

Félelem

A félelem nagy úr. Mi pedig hajlamosak vagyunk indokolatlanul is több félelmet generálni. Hogy mitől is félünk? Leginkább a veszteségektől. Amikor egy nagy kupac digitális lomon ücsörgünk, megfordulhat a fejünkben a gondolat, hogy bajba kerülhetünk, ha valamit nem tárolunk időtlen-időkig, és épp abban a pillanatban kell előszednünk egy fontos dokumentumot, amely kihúz minket a rázós helyzetből. Tegyük szívünkre a kezünket, és válaszoljunk őszintén: Az adóhatóság kért-e tőlünk 20 évvel ezelőtti adóbevallást? Amennyiben minden közüzemi számlát gondosan és határidőre befizettünk, szükségünk van-e a szolgáltatókkal folytatott levelezésünkre, átutalási visszaigazolásokra 3 évvel ezelőttről? Előfordulhat-e olyan helyzet, hogy komoly bajba sodor minket, ha egy műszaki eszközünk (amit évekkel ezelőtt eladunk valakinek az egyik aukciós oldalon) felhasználói kézikönyvét véletlenül vagy szándékosan letöröltük? Természetesen vannak helyzetek, amikor a digitális nyomok, dokumentumok, levelezések egy jogi jellegű vagy bűnügyben bizonyítéknak számítanak és esetleg bennünket védenek. Azonban tudni kell, hogy mikor minek, mennyi a megőrzési ideje, fontossága, elfogadhatósága. Erről a blogomon lesznek még érdekes történetek biztosan. A lényeg: a félelem kiszívja belőlünk az erőt, és elveszi minden mástól. Emiatt alaposan át kell gondolni a rendszerezési elveinket is.

Nem tiszta célok

Evidensnek tűnik ugyan, de fontos szólni róla. Akinek nincsenek tervei, jól átgondolt és kitűzött céljai, ott a káosz veszi át a kormányt és rátapos a gázra. Ha pontosan tudjuk, hogy honnan hová és mikor szeretnénk eljutni, mi az, amit szeretnénk megvalósítani, akkor könnyebben megy a digitális rendszerezés is. Eszembe jutnak azok a munkahelyi esetek, amikor a célkitűzések, feladatok nem voltak kellőképpen tisztázottak. Valamit a vezetőink mondtak szóban, erre egy többfős team állt neki a kutatásnak, anyagok köröztek, heves emailezgetés vette kezdetét. Pedig csak egy bekezdésre lett volna szükség, de sajnos ez nem volt egyértelműen kommunikálva. Vagy itt egy másik példa: figyelmetlenségből egy munkadokumentum korábbi változatát kapjuk emailben, amiben elkezdünk korrektúrázni, írni, javítani, a nap végére pedig kiderül, hogy teljesen feleslegesen dolgoztunk (persze egy rossz dokumentumba), mivel a cél valami egészen más volt, netán valaki valamit félreértett. Nap mint nap megesik, ugye? Éppen ezért fontos, hogy mind személyes, mind vállalati szinten a célok tiszták és érthetőek legyenek, erről mindenki részletesen és pontosan felvilágosítást kapjon, ellenkező esetben az eredmény egy nagy rakás, használhatatlan email- és  adatkupac lesz. (Amit persze senki sem fizet ki végül és az időt se adják vissza, amit elvesztegettünk rá.)

Összefoglalva a tanácsaim a hibák és tévedések elkerüléséhez: